A szükség-pótkereket, vagy mankókereket a gyártók hely- és súlytakarékossági okokból találták ki. Arra szolgál, hogy defektet kapva az autó továbbsántikálhasson az első gumis műhelyig. Jelenleg kétféle mankókerékkel találkozthatunk az autók csomagtartójában – illetve a hely-, és tömegtakarékossági okokból defektjavító készlettel. Az egyik a klasszikus, „virsli” mankókerék. Ez, hogy megfeleljen a céljának, jóval kisebb méretű az autó szerelt gumiméreténél, szélességében nagyon, de általában átmérőjében is – így foglal kevesebb helyet a csomagtartóban. Mindez már sejteti, hogy nem képes száz százalékba pótolni a kieső eredeti kereket, hiszen nagyban romlik vele az autó stabilitása. Kisebb felületre jut ugyanaz a terhelés, amelyet az eredeti széles gumi visel el, így a szükségvirslinek a méretéhez képest komoly terhelést kell elviselnie.

Az újabb típusú mankókerék közel azonos méretű, geometriájú a gyárilag szerelt alapméretes kerékkel – az átmérője azonos. Így közel teljesértékű abroncs, az eredetit megközelítő vezethetőséggel és biztonsági tartalékkal. De ez sem teljesértékű, mert az ilyenre szerelt gumi szerkezete-, és anyaga gyengébb az állandó használatra tervezett gumiabroncsokénál. Ez esetben a gyártó célja, hogy maga a pótkerék olcsóbb legyen, tehát csökkenjen a gyártási költség.

Mindkét típusú mankókerék, vagy pótkerék gyengébb képességű a teljes értékű abroncsnál. Ez elég ok arra, hogy a gumi- és autógyártók a szükségkerekek használatát korlátozzák. Hangsúlyozzák, hogy csak rövid távon szabad használni, azt is sebességkorlátozással, amely rendszerint 80 km/óra. Aki ezeket az utasításokat figyelmen kívül hagyja, az balesetet kockáztat.